KÉRDÉSEK A MOSTHOZ

KÉRDÉSEK A MOSTHOZ

Van az úgy, hogy nem jön az ihlet. Nem fűződnek egymásba a mondatok, vagy épp túlkötődnek szavak. Van mondanivaló, de csak örvénylően kering megfoghatatlan gondolatokként. Vagy ömlenek a szókapcsolatok, de a tartalmuk hiányzik.

Ezekben a kaotikus időszakokban azonban nem csak az írás ilyen, hanem az élet is. Egymásba folynak a napok. Ilyenkor teljes erőből próbálom tartani a kontrollt és minden izmom a végletekig feszül, ahogy szorítom a gyeplőt – de értelmetlen küzdelem az egész. Semmi nem jön össze, nem úgy sikerül, vagy épp nincs is végeredmény.

Lesújtó.

Hogy van az, hogy máskor, minden előzmény nélkül a szárnyára kap a szél és egészen az égig repül velem, ahonnan belátom életem mozzanatainak összes egybefonódott láncszemét? Látom, ahol elroppant, de megvastagodva újra egybeforrt; ahol lepattogzott róla egy-egy darab; a töréseit és azt is, ahol más alakot öltve újra összehegedt és még ellenállóbbá vált.

 

Látom, ahogy kanyarog, néhol visszafordul és más irányból érkező láncszemekkel egyesülve új irányokat vesz. Suhanva az időn át megértem a miérteket, zsigerből érzem a hogyanokat és megkérdőjelezhetetlenül biztos vagyok a jövőben. A jövőben, amit még az ismeretlen titokzatos fátyla rejt, aminek még a körvonalait sem rajzolja ki a kifürkészhetetlen lepel – mégis hiszek, bízok és számítok arra, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

De most nem látom, nem érzem. Szélcsend van.

Tűnődöm.

Miért vannak ezek az értelmetlennek tűnő szakaszok, amikor nem vagyok egységben, amikor nem színesek a percek, hanem őrjítően szürkék és egyhangúak? Amikor minden hang egy éles lárma és már aludni sem jó. Mert jönnek az álmok, amik szorongásból születnek és észrevétlenül itatják át az ébrenlét múló perceit, kisimítva arcomon a nevetőizmok ráncait. Amikor minden történés drámává változtatja önmagát és mögöttük nyöszörögve sejlik át a félelem, a bizonytalanság és a közöny.

Nem tudom, nem értem.

Siettetek, tudom. Nincs türelmem. Hátam mögül gyermekkorom lidérces árnya vigyorog rám és azt ismételgeti, hogy az egész élet egyetlen véges pillanat; az idő nem tékozlásra való. Hiszen ki tudja, mikor éled újjá a sötétség? És ettől feszülök szét, hogy nap, mint nap ezernyi terv születik szívem mélabús szegletében és eljönnek ezek a fázisok, amikor mégis csak egy helyben állok. Én és a világom.

Lehajtott fejjel, némán.

És ebben a zsibbasztó pózban egyszer csak minden átmenet nélkül, mintha nem is az én fejemben születne, belém villan egy gondolat. Az univerzumnak időre van szüksége ahhoz, hogy az életem boldog perceihez szükséges szálakat megfontoltan egymáshoz rendezze.

Hm. Ízlelgetem.

Érzem, hogy megmosolyogtat. Úgyhogy most saját arcomat megsimogatva, kiábrándult tekintetemben végre megcsillan egy fénysugár, és csak egyetlen szó ver visszhangot a fejemben, ami a változásig majd életben tart: a remény.